Magánügy a dolgozó egészsége vagy éppen ellenkezőleg?

Tudom, tudom, azért, mert eltörölték az általános munkaköri alkalmassági vizsgálat kötelezőségét, még nem öntötték ki a gyereket a fürdővízzel együtt a lavórból, hiszen jogszabály, és a munkáltató ezután is meghatározhat olyan munkaköröket és foglalkozásokat, amikor és amelyek esetén a jövőben továbbra is kötelező lehet/lesz az orvosi vizsgálat. 

Azonban azzal is tisztában vagyok, sőt a saját gyakorlati tapasztalataim nagyon is ezt támasztják alá, hogy

• az alkalmi és a rendszeres munkaköri alkalmasság vizsgálata a jelenlegi, pontosabban a közelmúltbéli, gyakorlati formájában a legcsekélyebb mértékben sem szolgálta nemes céljai elérését: a dolgozók egészségi állapotára, illetve testi-lelki épségére, a munkavégzés során ható, valamint a munkakörnyezetből adódó igénybevétel káros hatásainak minimalizálását;


• elkeserítően jól illeszkedik viszont, a vállalati öngondoskodó rendszerek, ebben az esetben az önkéntes egészségpénztári cafeteria kilögybölésének, vagy inkább teljes kiszárításának trendjéhez: az igénybevehető egészségügyi szolgáltatások, termékek körének szűkítéséhez; a releváns adó-, illetve járulékteher lépésről lépésre, de összességében drasztikus emeléséhez; a felhasználás időszakának korlátozásához. Amelyeknek eredményeképp – legalábbis részben – jócskán csökkent azon dolgozók száma, akik ezt a juttatási elemet választották, vagy választhatták egyáltalán a munkahelyeiken (egyes becslések szerint, az egészség-pénztári befizetéseknek csupán 14 százaléka jön már csak a munkaadóktól manapság). Még úgy is, hogy a koronavírus-válság egyértelműen rámutatott arra, hogy amikor ’egészség van’, gyakorlatilag fel sem merül komoly munkáltatói és munkavállalói igény a (foglalkoztatás)egészségügyi szolgáltatásokról történő ÖNgondoskodásról (legyen az az ÖN, magán vagy munkaközösségi), amely bezzeg annál erőteljesebben jelentkezik egy válságos időszakban, főképp a bérből-fizetésből élő munkavállalók részéről egészségpénztári, önsegélyezőpénztári befizetési, vagy ezekre történő átcsoportosítási, és persze felhasználási lehetőségek és szükségszerűség formájában.

Ennek ellenére – hiszen most is válságos, bár kissé enyhülő időket élünk – ez az egész vállalati orvososdi, sőt meg merem kockáztatni, maga a céges foglalkoztatás-egyészségügy egésze (beleértve a munka(társ)védelmet; a kockázati felméréseket; a pszichoszociális hatások vizsgálatát; a munkahelyi ergonómiát; a szemüveg, vagy egyéb védőeszköz juttatásokat; a munkahelyi kiégés (burnout) kezelését; a menedzserszűréseket; elsősegélynyújtási pontok kijelölését, és oktatások megszervezését; vagy akár a rehabos foglalkoztatást és az azt elősegítő érzékenyítést) a munkáltatók többsége számára – még ha ez nem is hangzik túl elismerősen rájuk nézve – csupán a foglalkoztatás peremére szorult adminisztratív/bürokratikus kötelezettség, humán motivációs humbug, illetve felesleges kiadási sor a vállalati költségvetésben. És alapvetően itt a probléma! 

Mert az alkalmassági vizsgálat törvényi kötelezettségének az eltörlése csak tovább erősíti azt a foglalkoztatói, egyébként nagyon is káros (szó szerint, legalábbis a munkavállalói egészségre nézve mindenképp), sőt üzletvitelileg is hibás hozzáállást, mely szerint a dolgozók egészsége „magánügy”, erre költeni üzleti botorság. Már csak azért is egészségtelen ez a fajta foglalkoztatói attitűd, mert

• az OECD 2019-es statisztikája szerint a magyarok egészségi állapota rosszabb, mint a legtöbb uniós ország polgáraié, amire az Eurostat adatai is rámutatnak: Magyarországon az egészségromlás jóval hamarabb bekövetkezik, mint bárhol máshol az Európai Unióban. Mindezt közvetve – de már gazdálkodási oldalról megközelítve – KSH adatok is alátámasztják: a 2021-es évben a magyarországi munkavállalók összesen 8,8 millió nap betegszabadságot vettek ki. Ez naponta átlagosan több mint 10 ezer forintjába (beleszámítva ebbe a betegszabi mellett a kiesett munka értékét is) került a munkáltatóknak;


• a Közgazdaság és Regionális Tudományi Kutatóközpont (KRTK) 2020-as tanulmánya azt állapította meg, hogy idehaza a férfiak csupán 60, de a nők is csak 62 éves korukig számíthatnak viszonylag jó egészségnek. Vagyis a magyar dolgozók még a nyugdíjkorhatáruk előtt szert tesznek legalább egy krónikus betegségre, szemben például az ír, svéd vagy máltai nőkkel és férfiakkal, akik akár 70 éves korukig, vagy még annál is tovább örvendenek jó egészségnek, töretlen munkakedvnek, illetve munkára képes állapotnak; 


• az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének (WHO) ajánlása szerint, minden felnőttnek az egészsége megóvásának érdekében legalább 150 perc mérsékelt, vagy 75 perc nagy intenzitású testmozgást lenne szükséges végeznie – hetente; a RAND Europe és a Vitality biztosítási csoport, hét ország, mintegy 120 ezer lakosának vizsgálata alapján pedig, a 18-64 év közötti munkavállalóknak napi 15-20 perc intenzív sétát, vagy 1 kilométer futást javasol beilleszteni a napirendjükbe. Ez a kevéske plusz mozgás érezhetően emelné a vitalitást; több mint 3 évvel növelné meg a várható élettartamot, no meg a munkaképes testi és lelki állapotot; és jelentősen csökkentené a betegségek miatti kieső munkaórák számát, valamint – nem mellesleg! – a világ gazdasági teljesítményét mintegy 100 milliárd dollárral növelné meg – évente! 


• ráadásul az OECD 2023-as munkaerőpiaci tanulmánya egyértelműen arra is rávilágít, hogy nemcsak a betegségek miatti hiányzás rontja az adott vállalat produktivitását, hanem az is, ha a munkavállalók betegen veszik fel a munkát. A kutatás szerint a tagországokban dolgozók átlagosan 30%-a rendszeresen dolgozik betegen, és ez másfélszer olyan költséges hosszútávon a foglalkoztatók számára, mintha az érintett munkavállalók betegszabadságra mennének, mert a jelenlegi, munkaidő-alapú, jelenlétfókuszú munkakultúránkban a betegen munkát végző – otthon maradni egyszerűen bátortalan, és/vagy keresetbevétel-érzékeny – munkavállalók, egyrészt több hibát vétenek a munkájukban, miközben az intenzitásuk eleve jóval alacsonyabb; másrészt nagyobb az esélye annak, hogy a lábon kihordott betegségeik miatt rövid időn belül jóval súlyosabb egészségügyi problémákat is összeszednek, amely később ahhoz vezet, hogy hosszabb távra, vagy teljesen kiesnek a munkavégzésből;

Márpedig, ha valaki passzív állományba kerül (akár évekre kimaradva a munkából), akkor az a ’megtartási’, pontosabban fogalmazva a ’munkavégzésben-benntartási’ HR stratégiák csődjét is jelenti egyben, hiszen a passzív állomány pótlásáról ugyanúgy, költséget nem kímélve toborzással, kiválasztással, onboardinggal (orientációval, betanítással, betanulással, integrációval, asszimilációval, mentoring-gal, bodying-gal) kell gondoskodni, akárcsak, ha valaki „rendes” munkavállalói kezdeményezésű felmondással hagyja el a munkaközösséget.

Szóval, mielőtt a vállalati kontrollerek, topmenedzserek és cégtulajdonosok nagyon beleélnék magukat, hogy az eltörölt kötelező alkalmassági vizsgálatok költségei jövőre már megtakaríthatóak, vagy akár kis szerencsével tiszta profittá alakíthatóak, érdemes lenne a HR-nek proaktív módon ráébreszteni őket arra, hogy a vállalati foglalkoztatás-egészségügyön nemhogy spórolni, hanem épp ellenkezőleg, abba befektetni érdemes, mert az, akár prevenciós egészségmegőrző/megbetegedésmegelőző, akár betegséggyógyító és kórság-, vagy nyavalyakezelő is az, a munkáltatóknak (is) valóban megéri!

Sőt mi több, egészen biztos vagyok benne, ha a munkaalkalmassági vizsgálat, de még inkább az emelt szintű (a kötelező, vagy a minimálszinten túlmutató) vállalati belső foglalkoztatás-egészségügy trendi (és persze bio, mindenmentes, celeb youtuberek által „felkarolt”) étrendkiegészítő lenne, akkor a munkáltatók/foglalkoztatók nemhogy a megszüntetését üdvözölnék, hanem az új jogszabálynak mihamarabb eleget téve ők maguk tennék kötelezővé a fogyasztását!

Merthogy ép testben dolgozik csak jól az ép dolgozó! 

Nyitókép: geraldoswald62 képe a Pixabay-en